Órák óta tanulok, úgy érzem a szobám egy szürke hely és én is szürkévé válok, ahogy napokon át csak tanulok, magolok olyan dolgokat, amiket sose fogok használni ahelyett, hogy olyan dolgokat tanulnék, amik örömet okoznak vagy legalább hasznosak.
Csak pár dologtól lett újra színes a világom, amikor rajzolok, festek, alkotok vagy olvasok egy izgalmas történetet, ilyenkor a világ kicsit újra színessé válik.
A régóta tartó magolás után, amikor már összefolytak a betűk, úgy döntöttem tartok egy kis szünetet. A tablóhoz, amúgy is kell keresni egy első osztályos képet magunkról (ilyen előtte-utána kép, ami rákerül a végzős tablóra).
A fotóalbumokat bújva rengeteg képet találtam. Régi képeket, ahogy a tesóimmal a karácsonyfa alatt mosolygunk, vicces képeket, ahogy az egyik macskámat a szánkón húztam a frissen hullott hóban. :D Szívszorító közös képeket a szeretteinkkel, akik már nem lehetnek velünk. És egy ovis képet a kicsi Szisziről.
És elkapott egy érzés. Vajon büszke lenne rám? Mit szeretne csinálni, ha nagy lenne? Már itt is sokkal érzékenyebb volt a társainál - persze ezt sokan gyengeségnek tekintik, itt még én is annak tartottam - sokkal jobban figyelek mindig a részletekre, az emberek viselkedésére, apró dolgok is nagyon boldoggá tudnak tenni vagy nagyon szomorúvá könnyen átérzem mások örömeit vagy bánatát is. Ez a zajos világ nem igazán kedvez az ilyen embereknek.
Miután végre megtaláltam az elsős képet is visszamentem tanulni. De nem hagyott nyugodni a gondolat, mi a célom az életben? Ahogy ránéztem a fotóra viszont minden egyértelművé vált.
Alkotni, történeteket mesélni, és örökre képbe zárni őket.
Így hát elvégeztem a fotós sulit, rengeteg tanultam a tanáraimtól, nagyon hálás vagyok nekik és remek embereket ismerhettem meg, akik szintén fotósnak tanultak.
Természetesen voltak nehéz pillanatok. Emberek, akik nem támogattak. Akiknek a szavaik mintha kövek lennének és húznak le a mélybe és sokszor úgy éreztem nem kapok levegőt. És rá kellett jönnöm erre a rettentő fájdalmas felismerésre, hogyha újra akarok lélegezni, ezeket az embereket el kell engednem. És tényleg olyan érzés volt, mintha a felszínre érve végre újra kapnék levegőt.
De rengetegen támogattak is, és hihetetlenül hálás vagyok minden egyes embernek, aki bizalmat szavazott nekem. Sose felejtem el, milyen érzés volt, amikor valaki először magától rám írt, hogy tetszenek a képek, amiket készítek és szeretné, hogyha róla is készítenék párat. Az érzékenységemet, használva olyan pillanatokat, érzéseket igyekszem elkapni, ami felett mások elsiklanának. Észreveszem azokat a pillanatokat, amik másoknak láthatatlan. Megérzem, ha valaki szorong, izgul, igyekszem oldani a hangulatot és az ő személyiségéhez igazítom a fotózást.
Voltam táborban, divatbemutatón, színházban fotózni. Bekerültek képeim már magazinba. Nyertem díjat, de mégis az egyetlen dolog, ami motivál az az, hogy tudom ezek a képek, történetek örökre megmaradnak.
Ott lesznek ezek a képek egy albumban, amit majd az unokák visszanéznek a nagyiról meg papáról amikor még fiatalok voltak. Vagy egy kép a tesókkal, amikor boldogan futkostak a nap lemenő fényében. A kép ahogy az édesanyák büszkén néznek a gyerekeikre.
Minden egyes pillanat, ami többet ér, mint bármilyen luxustermék. Ez motivál engem. Egyedi képek, történetek, ahogy visszakapja valaki az önbizalmát, kreatív képek, amikor hagyjuk, hogy szárnyaljon a képzelet vagy pár őszinte nevetés, megismételhetetlen pillanat. Megörökíthetem a te történetedet is? :)
